A Tai Chi szellemiség az előző cikkben kifejtett gyakorlatrendszerek közös forrása, ez a cikk e szellemiség aspektusait vizsgálja, mint harcművészet, önismeret, egészségmegőrzés és szellemi út, szeretném kifejteni szemléletmódomat a gyakorlás/tanítás kapcsán.
1. Tai Chi és harcművészet
Mondhatjuk, hogy a tai chi a harcművészetek lényege, hogy egy belső stílusú művészet-út, ami annyit jelent, hogy a belsőre (figyelem, szándék) helyez több hangsúlyt, a lágy vagy okos erőre a kemény vagy fizikai erő helyett, másfelől mindig igyekszik idomulni, alkalmazkodni, mintegy együttmenni környezet/szituáció adta lehetőségekkel (a föld, a másik energiája), és mintegy felhasználni és átalakítani azokat, ahelyett hogy azok ellen menne, nem ütközik, nem konfrontálódik, mégis szükségszerűen és gyorsan győz Az ide tartozó kép a vattába csomagolt vasrúd és alapelve, hogy a lágy mindig legyőzi a keményet, melynek inspirációs forrása a hagyomány szerint a kígyó és a sas harca volt.
A modern ember számára a konkrét értelemben vett harc múltidővé és mint út bizonyos tekintetben alkalmatlanná, megragadhatatlanná vált. Hiszen ma már a férfiaknak nem kell harcolni úgy, ahogyan mindig is kellett, hiszen a férfiúi élet része volt a harc, a férfiúi identitás része volt a katonaság, a hódítás, a védelem, a rivalizáció. A harc még ma is rossz érzéseket vált ki sokakból, a modern ezo-spirituális színtér a harcművészettel, mint klasszikus szellemi úttal, eszközzel már nemigen tud mit kezdeni, sőt az erőszakot, az agressziót és egyéb nem kívánatos minőségeket rendeli hozzá, ami miatt végképp nem hangzik jól az egész, hiszen a spirituális vagy önismereti fókuszú életmódhoz nem dukál az erőszak, a harag, vagy a határozott akaratérvényesítés, mert az pont a szeretet, egység, béke szavakkal fémjelzett modern ezo-spiro szellemiség ellentéte volna. Hogy is van ez?
A harc szerintem ma is fontos része az életnek, de már átvitt értelemben. Az erőket nem hadvezérek képviselik, hanem politikai/gazdasági/ideológiai erők, amik tűzzel-vassal terjesztik a szerintük áldásos hiedelmeket. Tehát van okunk harcolni a világgal az életünkért, szabadságunkért, alapvető emberségünkért, ebben az értelemben a csatatér mag a tudat, hiszen a tudat gyarmatosítása zajlik. Arról nem is beszélve, hogy a tudás, a bölcsesség bizonyos értelemben megszerzendő területnek tekinthető, amelyet meg kell hódítani. Harcolunk a kommunikáció révén, miközben szándékunkat, irányainkat akarjuk érvényesíteni az életben; vagy másokat jobb belátásra bírni, vagy csak hatni rájuk. A szavak fegyverek lehetnek, hiszen tudunk sebezni és sérülni is mások vagy saját szavaink által. Családunkat, párkapcsolatunkat, munkahelyünket, egyéb elért eredményeket igyekszünk az életben védelmezni, fenntartani, jobbá tenni. Harcolunk önmagunkkal, próbálunk önuralmat gyakorolni, hódítunk, küzdünk, birkózunk, akarunk, más szóval erőfeszítéseket teszünk; konfrontálódunk, konfliktusokba keveredünk, más szóval csatákat vívunk, a harc lépten-nyomon tetten érhető életünkben. Ezért van számomra létjogosultsága a harcművészetnek, mindegy hogy konkrét vagy átvitt értelemben tekintünk rá, hiszen megérteni és gyakorolni a harcművészeti alapelveket ma is fontos, mint bármikor a történelem során. A harc színtere, módozata változik, de a szereplők, a szituációk, a motivációk és a bennünk munkáló tudattartamok hasonlóak.
A harcművészeti aspektussal foglalkozunk táborokban, néha edzéseken, önismereti keretrendszerben pedig a Benned élő Hős Műhely, Harcos flow és Playfight projektek, valamint fesztiválokon (Samsara, Everness) és pszicho szakmai eseményeken (Integrál Akadémia, Kapszli) foglalkozom.